Kosár
0
0 Ft
Bemutatkozó kisregény
rólam és nektek
Anyukám sokszor elmesélte a történetet, miszerint általános iskolás koromban ablaktakarítás közben odaléptem a füzetemmel, hogy olvassa el a benne álló mesét. Elolvasta, és odáig volt érte. Meg is kérdezte, hogy honnan másoltam. Mire én: sehonnan, én írtam.
A könyvek, az írás olyannyira a részeim, mint az agyam és a szívem.
Ezek nélkül nem tudok létezni....vagy mégis?
Anno egyetlen pont híján lemaradtam a vágyott magyar-kommunikáció szakpárról, és végül arra fanyalodtam, amit egy porcikám sem kívánt: a közgazdaságra.
Viszont mivel már kisiskolásként úgy találtam, hogy nem akarok "csóró író lenni, akit csak a halála után ismernek el", talán nem is baj, hogy így történt. Hiszen kereskedelmi és marketing szakos közgazdászként megnyílt előttem a világ. Olyannyira, hogy a főiskola padjaiból kilépve kezdetét vette költözéseim hosszú sora. Ez akár egy izgalmas kalandnak is hangozhatna, de elárulom: utamat jó ideig legkevéssé a siker kísérte. Így aztán egyik mesehősömhöz, Nincsneki bácsihoz hasonlóan vettem a tarisznyámat, és a hamuba sült pogácsámmal nekiindultam szerencsét próbálni - némileg távolabbi tájakra is.
2011-ben úgy alakult, hogy Németországig vitt az utam. Itt elidőztem nyolc és fél esztendőt, mialatt tapasztalatokkal és félidőben egy férjjel gazdagodtam. Itt született meg egy havas téli éjszakán 2019-ben a kislányunk Gréti is, aki mindent megváltoztatott.
"Az író nem foglalkozás, inkább létállapot.
Az író akkor is dolgozik, sőt akkor dolgozik igazán, amikor látszólag civil. Mindig író, mindig figyel (egy speciális szögből néz), és várja - akár egy éhes kutya a csontot -, hogy az élet dobjon neki egy sztorit, egy szót, egy mondatot, vagy éppen csak egy mozdulatot, amit majd leírhat. "
Cserna-Szabó András
Az anyaság előtti és utáni időszámításomban is az életemet kardinális változások sora jellemezte. Több, mint egy évtizedes időszakot ölelt fel, mikor költözésekben és munkahelyváltásokban jóval sűrűbben volt részem, mintsem szerettem volna.
Viszont hiába voltam éppen munkámat tekintve aktuálisan pénztáros, raktári dolgozó, számlaellenőr, logisztikai műszakvezető, projektmenedzser, marketinges és még sorolhatnám munka- és feladatköreim széles tárházát - most egyébként egy ideje változásmenedzser vagyok - mindegy mivel keres(t)em meg fő-és mellékállásaimban a betevőt, ezek mellett mindig az volt az egyedüli origó, hogy írok.
Volt szerencsém nyomtatásban, újság hasábjain látni az írásaimat, és online is eljutottak szavaim sokakhoz; de ezek a szuper élmények még mindig nem hozták el számomra a megelégedést. Ez még igen távol esett attól, amit a szívem mélyén dédelgettem.
Egy napon az én ötéves gyönyörű kislányom elém állt, és nekem szegezte a nagy, kijózanító kérdést:
anya, te mi szerettél volna lenni kislánykorodban?
Hoppá! Visszanyalt a fagyi! - gondoltam. Mi szoktuk ezt kérdezgetni tőle. Nem is számoltam azzal a lehetőséggel, hogy egyszer majd ő teszi fel nekem ezt a kérdést; és hogy ennyire betalál vele. Illetve persze, átsuhant az agyamon, hogy talán egyszer előkerül ez a téma, mondjuk úgy majd egy jó tíz év múlva, amikor pályaválasztás előtt áll majd. De nem! Gréti őszinte érdeklődéssel, kíváncsisággal szemeiben fordult felém némileg idejekorán; és várta a választ.
Nyilván nem hazudhattam neki - és magamnak sem tovább -, választoltam: író. Mindig író szerettem volna lenni. Igaz, nem "csóró író", de író. Viszont hiába olvasták egy-egy bejegyzésemet a blogomon több ezren, verseimet több százan, segítettem vállalkozásokat szavaimmal céljaik elérésében, én még mindig nem lettem azzá az íróvá, akivé válni szerettem volna. Ez ahhoz kevés volt.
Feltettem hát magamnak a kérdést, amelyre gyermekem késztetett:
miért nem értem el azt, amiről ábrándokat szőttem, amire oly' régóta vágytam?
Mert mások visszaigazolására vártam! Arra, hogy azt mondják elég ügyes, elég tehetséges vagyok. Nos, az, hogy ez így van-e, szubjektív. Bármiről és bárkiről is legyen szó, a megítélés részint szól csak a szóban forgó alanyról, legalább annyira szól arról is, aki a véleményt alkotja. Ezt igyekszem a gyermekemnek (is) tanítani.
Így ezen a ponton megkérdeztem önmagam:
valóban mindent megtettem azért, hogy az álmaim valósággá váljanak?
Nem tettem meg mindent érte...
Sunnyogtam az álmaimat távcsővel, irigykedve kukkolva.
Ideje volt szembesülnöm ezzel a ténnyel, és azzal, hogy várhatok az áhított felfedezésemre, ameddig csak szeretnék. Arra, hogy majd utánam nyúl a mentor, akit csodával határos módon megismerek, és aki segít az utamon - mint ahogy ez többnyire az inspiráló amerikai filmekben lenni szokott. De én a mai magyar valóságot élem. Ahol nem nyúlnak utánad - vagy legalábbis többnyire nem segítő szándékkal - és nem fedeznek fel, és leszel világhíres író, és keresel egy rakás pénzt, mint J.K. Rowling. - bár remélem ezt a hiedelmet is sikerül (valakinek) megdöntenie.
Ezt belátva - a rengeteg önismereti módszernek hála - képessé váltam szembenézni önmagammal, és vállalni az eddigi döntéseimért a felelősséget az álmom parlagon hevertetése tekintetében. Hála ezért segítőimnek (többek közt) Dórinak, Mariannak, és Rolinak. Egy forint sem volt túl drága, és egy perc sem volt elvesztegetett, amelyet arra áldoztam, amit tőlük kaptam. Hiszen a szembesülés segített ahhoz, hogy merjek az elveim szerint cselekedni is. Mert ugye szépek a gyereknevelési elvek, csak baromi nehéz őket kivitelezni.
Az egyik ilyen elvem az is, hogy a gyerek példából tanul, nem pedig magyarázatokból, vagy kifogásokból. Ezek alapján ezt nekem is tudnom kell képviselni a viselkedésemmel, úgy, ahogyan ezt majd tőle viszont látni szeretném. Ugyanez vonatkozik természetesen arra is, hogy mit teszek / teszünk, ha hibázunk. Mert mindannyian hibázunk. Sokat. Eleget. De a célkitűzés nyilván az, hogy szeretnénk inkább példaképekké válni a csemetéink szemében, mintsem elrettentő példává számukra.
Két gigantikus méretű megfejlődni való témám volt még hátra mikor a fent említett kérdés hatására magamba szállva számot vetettem az életemmel. A könyvírás volt az egyik. Szinte lehetetlennek tartottam korábban, hogy egyszer majd a kezemben tarthatok egy sajátkezűleg írt könyvet. Ábrándoztam róla, de nem éreztem elérhetőnek. Ez volt számomra az egyik "mission impossible" (lehetetlen küldetés).
Viszont ez után a beszélgetés után, azt éreztem, hogy nem szabad, sőt mi több, tilos azt hinnem, hogy lehetetlen. Mert egész egyszerűen nem dobhatom fel úgy a bakancsot, hogy a kislányom végig nézte, hogy lemondjak az álmaimról anélkül, hogy igazán, ha vért izzadva is, de megküzdöttem volna értük.
Ez motivált arra, hogy meggyőzzem magam arról, hogy menni fog, kezembe vegyem az irányítást, - mindegy ki mit mond és gondol - és az álmomat valósággá változtassam.
Ebben a szellemben írtam meg Gréti verses meséi-t, amelyet örök szeretettel ajánlok kislányomnak,
és mindenkinek, aki számára fontos az olvasás, és a könyvben emlegetett értékek,
amelyeknek sosem szabadna kimennie a divatból.
"Nem azért nem merjük, mert nehéz, hanem azért nehéz, mert nem merjük. " Lucius Annaeus Seneca