Élet

Földre rogyva, kezet fonva
suttognak a lelkek.
Ajkak ajtaján távoznak
a földi terhek.
Szép remények, hála ódák
indulatos szavak
telítik a percet, órát,
mely kínlódva, de halad;
mígnem az utolsót ütik már,
s kiderül, hogy a halál az élet maga. 

Hangulat

Ma elmásztak nyelvemről a szavak.
Csak üresen fekszem, s bámulom a falat.
Fedett testtel, meztelen gondolatokkal ajkamon.
Némaságom nem nyelem, nem harapom.
Csak ég a számban, majd jéggé fagy.
Oly gyorsan változik a hangulat…
Nem tudom követni, de nem is akarom…
Csak fekszem az ágyon és a semmit hallgatom. 

Tündérálom

Leheverednék álomból szőtt függőágyba újabb álmokat szülni.
Régmúlt mesékből, s újakból örökkévalót szívedbe fűzni.
Ringatóznék kíváncsiságod szellőjében hömpölyögve,
s aggályaid csökevényinek porcicáit szöszmötölve
arrébb tolnám kétségeid a sötét veszteg helyre
s cserélném azoknak nyomor vízét édes, boldog tejre.
Minden csodát ajkadra lehelnék varázslatos csillagporba rejtve,
s őriznélek holtom után őrangyalként, soha nem feledve. 

Az erős is elfárad

Van, aki fut, aki sebesen szalad.
Van, aki döcög, épphogy csak halad.
Van, aki indulni sem mer, megáll és vár.
Van, aki egyedül tapodtat sem jár.

Van, ki elesik, s újra felkel még.
Van, ki csak másra csimpaszkodva éri el a célt.
Van, ki elfárad, megpihen, de útra kelni kész.
Van, kinél megdermeszt, leláncol a félsz.

Van, kit a hátszél mozgat csupán,
anélkül ül csak tunyán.
Van, kit szembeszél is tovább ösztökél,
ha kell,tüzet csihol a jéghegy tetején.

Az egyiket szerencse kíséri.
A jót kapja. Adni csak ígéri.
A másik kinek sorsa kiül az arcára,
másnak is segít, sok baja dacára.

A gyenge azt hiszi mindenki sorsa nehéz,
- nem tudja, mily könnyű a dolga-
hisz magát próbára tenni nem kész.
Aki négykézláb is kúszik, csapások ellen fellázad…
csak az tudja, hiába ér célt: az erős is elfárad!

Az erős is elfárad, s térdre rogy, ha az élet súlya nyomja.
A gyengétől az különbözteti, hogy ezt mind leporolja.
Ha remegő térddel, megtört hittel is, de újra útra kél;
mert ha fáj is, de tudja, hogy csupán ettől ÉL.

Érted égek

Talán tudod, mit érzek…
Mikor két szép szemed nézem,
Mikor arcodat meglátom,
És ajkadat kívánom…
…ez a szerelem, amit érzek,
És amiért érted égek?

Talán tudod, mit érzek…
Mikor két karod ölel,
Mikor hallom a hangodat,
És érzem illatodat.
…ez a szerelem, amit érzek,
És amiért érted égek?

Talán tudod, mit érzek…
Mikor minden bajod megértem,
Mikor a bőröd az enyémhez ér,
S szemed csak engem néz.
…ez a szerelem, amit érzek,
És amiért érted égek?

Talán tudod, mit érzek…
Mert látod epedező lényem,
Mert érzed, hogy forró vagyok,
És remeg mindkét karom.
…ez a szerelem, amit érzek,
És amiért érted élek.

Odabenn

Dobog. Vérzik. Törik. Szakad.
Fagy. Hevül. Indul. Marad.
Csak pumpál. Csak lüktet.
Újat szül. Régit szüntet.
Komoran mosolyog, nevetve sír.
Gúnyosan somolyog, titokban szít.
Magába olvaszt és szétfeszít. 

Eszti Mama

Dér haján, vén arcán az idő meghagyta nyomát.
Ma már csak emlékként idézem fel a dédmamát.
Mióta megszülettem öreg volt, s keserű,
Arcán soha nem volt egy kevés, csipetnyi derű.
Cukros teát kenyérrel eszegetett minden délben,
S társát egyetlen Buksijában lelte, kedvenc ölebében.
Az élet korán, s kegyetlenül bánt el vele.
Fiatalon megalázottá, elítélté tette.
Egy nős férfi magját magában eltemette,
Majd szerelme gyümölcsét egyedül nevelte.
Férfimunkát végzett, a vasútnál dolgozott.
Cigarettaszünetben az urakkal ő is rágyújtott.
Egy baleset során elvesztette jobb szemét,
De kitartását nem, csakúgy, mint türelmét.
De a boldogság mégsem vonta keblére, pedig jó asszony volt ő,
S még csak szép, kegyes halált sem osztott néki a teremtő.
Haldokló kezét fogva a kórházban értettem meg én,
Hogy mennyi mindent szenved és szenvedhet egy emberi lény. 

Ha lehetne...

Ha lehetne,
… ősz lenne. Száraz, vörös levelekkel, felkelő nappal ötkor.
A tornácon dideregnénk ketten.
Egy csók lenne, s egy korty;
s nem lenne elég sem, ha felmelegedtem,
hazudnám a hideget, hogy ölelj még sokszor.
Ott ücsörögnénk álló nap, nyúlva az éjbe.
Csillagokat fürkészve az égen, és foltokat a Holdon,
de nem látnánk valójában mást: csak egymást a horizonton.
Nem álmodnánk egymás illatáról a hétköznapokba vészve,
csak ülnénk némán, s hallgatnánk a fekete szemek dalát,
ha lehetne - benn hazatérve.

Én

Én vagyok a csend, mi üvölt.
A fájdalom, mely mosolyt ölt.
Kar mely ölel, miközben csontod zúzza szét.
Szív mi hangtalan dörömböl, fagyosan porlad, ég. 

Üres

…üres, komor ágyak
féktelen, vad vágyak
olykor néma vádak
lelakatolt szájak
elfelejtett képek
néha visszatérnek
újakat remélnek
minduntalan félnek
tébláboló kezek
azok meg ezek
zavaros neszek
adok, kapok, veszek
mindent látó szemek
vért pumpáló erek
gerjesztő szerek
egyesülő felek… 

A harmadik

...és mi van akkor, ha ez már nem csak a színekről szól;
ha nem a trikolor, vagy a csillag a lényeg...
ha már nem halljuk az emberi szót;
emberi testbe bújt idegen lények
szomjaznak hatalomra, földre, vérre?!
Digitális világban egymást marja a nyáj,
észre sem véve, hogy mi az, ami rá vár.
Ami jön, az egy más világ,
amit csak könyvben olvas, filmben lát.
A szórakoztató borzongás most valóra vál'
közeledik a harmadik csapás, már nincs megállj.
Néma fülekbe sikít majd a felismerés,
behunyt szemek, álló agyak: jön az ébredés.
A megszokott modern kényelem lassan oda,
most súg a szív: mi fontos; ha húz, hát hova.
A romboló erő kívülről támad. Ne feledd el!
Az egység felveszi a versenyt a repesszel! 

Lelkünk tükre

Ereim ontanának vért, ha arra kérnél,
S vérem lenne patak, melyben megfürödnél.
Medre lenne szívem telve fájdalommal,
Véremmel, könnyeimmel, s alázatommal.
Szemem lenne a patak tükre, melyben magadat látnád,
S felismernél benne engem, önmagad egy mását.
Lennél te is patak vérből és könnyből,
S én látnám magam a te tükrödből.
Egymást látnánk, mert egy a könnyünk, egy a vérünk,
Egymást látnánk, mert egy lélek van, melyben mi ketten élünk. 

Természet/em

Szeretem a nyüzsgést. A forgatagot.
A kávéházak illatát. A forró feketén a habot.
De mikor nyugalomra vágyik a lelkem,
a négy fal bezár. Kint kell lennem.
Csendben ülni egy lépcsőfokon behunyt szemmel,
miközben a nap sugara feltölt és elnyel.
Elrévedezni a lassan haladó bárányokon az égen.
Versenyt futni velük kétkeréken.
Puha homokban lépdelni a parton,

elmerülni a vízben. Tetején lebegni; had nyaldossa arcom.
Nyári záporban forró csókot váltani a fa törzsének dőlve.
Csillagokat fürkészve, boldog ábrándokat szőve.
Színes virágkavalkádban meglátni a szépet,
mert a legegyszerűbb dolgokban rejlik az igaz élet.

Más világban

Láttam a kopár pusztaságot a világom peremén.
Békésnek tűnt a halál, pedig sosem vágytam én.
Lelkem mégis irigye volt a holtaknak,
kik a fájdalmon már mind túl voltak.

Értelmetlen sorsok. Elkótyavetyélt életek.
Ölelés és beszéd helyett önpusztító fegyverek.
Élmények helyett hamis ízek és kijelzők.
Kamu boldogságot büszkén, feszítve hirdetők.

Elvárások hada és kritériumok útvesztője:
üdvözölnek téged, te fiatal élveholt lélek.
Elevenen felzabálnak téged mind, ha hagyod.
Nem számít, hogy te ezt nem akarod.

Feltételhez kötött szeretet, megvehető büszkeség.
Elásandó álmok. Kiradírozott egyéniség.
Kinevetett tehetség. Primitívek térnyerése.
Az igazságtalanság állandó lenyelése.

Az értelem már hátrány, nem többé erény.
Tökéletességhajhászás. Mégsem vagy elég.
A féleszű a király, s a tébolyult a bíró.
Jobb, ha egyet hátralépsz, és leszel csak egy író.

Nem akarsz ebben a világban élni, mégis muszáj.
Nem játszhatsz rend szerint, hiába a szabály.
Légy hát önmagad, és élj boldogan a játéktáblán kívül.
Verseny és pusztítás nélkül is élhetsz. Ha majd érted, add te is hírül. 

Kacifántos villanások

Narancsos fahéj illat, arany viasz.
Málló, krémes, pirkadó vigasz.
Ördögtáncot lejtő felejtő sóhajok,
kacifántos röppályát bejáró óhajok.

Tolvaj csente mázos mondatok,
ajkakban áztatott furcsa oldatok.
Elejtett kósza mosott pillantások,
korhadó fává ért múló villanások.

Magam vagyok én

Fülembe suttogják a fák
egy tavaszi reggelen,
hogy nincs már tovább:
mi bennem él nincs velem, nincs ellenem.
Az eső elmosta a szikrapattogást.
Üres csend kong bordáim alatt.
Nincs pulzálás, csak halk kattogás,
mely fentről szökik, s hallik alant.
Utolsó lélegzettel szárnyra kél a lélek,
melynek húsomban otthont adtam.
Marad a földi; a tudatos énem,
melyről tudom: enyém - de mégsem vagyok vele magam.

Irántad

Mikor meglátlak elfog a pánik.
A gyomrom görcsben áll, a szívem kihagy.
Mindegy ki mit állít,
én tudom, hogy engem a szerelem szívat.

Veszettül esz a fene utánad.
Ha látom, kívánom a szádat.
Máskor mindenestől utállak…
és elemészt a bánat.

Piszkosul vágyom rád,
pedig a szívem téped szét.
Hazudok, és beléd rúgok hát,
lásd, hogy szeretlek én, te szemét!

Mi a szerelem?

"Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos."
S mi a szerelem? Nem vers, amit írunk,
s nem csodás szimfónia; hiába dallamos.
Nincs szabály, és nincs definíció.
Nincs valóság, és nincs vízió.
Nincs kérdés, és nincs válasz.
A semmi az, mi alátámaszt.
Mert a minden a végtelenbe tart,
s az értelem megszökik.
A korlátok értelmetlen zajt
gerjesztenek, és a hang eltörik.
A tudat szublimál, s elszáll a széllel,
érzéssel hidratál egy szerelmes éjjel. 

Felnőtt gyerekek (16+)

Színtelen és szikkadt elmék:
drogoktól és szextől bódult kölykök.
Hamvas és akaratos testekben él
a XXI. századi ördög.
Nappal anyu kedvence a kisfiú, kislány;
éjjel fűtől, kokaintól és piától kábán
erkölcsileg a mínusz végtelenbe konvergálván
verik vagy kefélik egymást, míg a másik meg nem áll a lábán.
A felnőtt pedig nem törődik vele, inkább félretekint
vagy nem is tud róla, nem is érdekli: csak legyint…
"Dolgozom. A tanár nevel...pénzt meg adok.
Jó szülő vagyok, akkoris, ha a többire szarok"!